Szászsországba vitt jó sorsom az elmúlt héten. Jacqueline barátnőmmel egy közös képzésre járunk, aminek most volt az utolsó állomása. Elhatároztuk, hogy maradok még egy pár napot, és csapunk egy görbe estét annak örömére, hogy vége lett az „iskolának”.
A görbe este helyszíne a Bärnsdorf nevű kis faluban lévő „Restaurant” volt. Bärnsdorfnak biztosan nincs ezernél több lakosa, de a Gasthof nagy büszkén virít a főút mentén. Ajvé, gondoltam, milyen hely lehet ez: vagy falubéli korcsmahivatal, vagy magát étteremnek eladni akaró csehó. Tévedtem, mint már oly sokszor az életben. Jacqui elárulta, hogy a séf középiskolai osztálytársa. Pár éve nyitotta meg az éttermét itt, a világ háta mögött. És ennek az embernek elvei vannak, kéremszépen. Először is csak a környékbeli gazdáktól vesz alapanyagot. Először odamegy, megnézi a gazdaságot, és ha szíve szerint való, akkor vásárol a terményekből. Nincs gáz a konyhában (semmilyen szempontból :-), egy fával fűthető tűzhelyen főz, süt a szakács. Az emberek legnagyobb megdöbbenésére a megnyitás után fél évvel két hét „Kreativpause”-t vett ki. Két hétig állt a tűzhely mellett, főzött, sütött, próbálgatott, kísérletezett. Beszélgettünk. Kérdeztük, hogy megy a bolt. Meg van elégedve. Nem túl sok a munka? Van szabadnapja? Kettő is. Szereti még csinálni? Ha nem szeretné, nem is tudna jól főzni.És igaz, ami igaz, nagyon jól főz. Jacqui előre belengette neki a tényállást, hogy egy elvetemült nyers vegánnal lesz dolga, úgyhogy így készüljön. És készült. Ilyen finom, izgalmas, ínycsiklandozó salátakompozíciót még életemben nem ettem. Csodálatos volt!
Egész este arról beszélgettünk, hogy milyen jó, amikor egy ember így megtalálja az élete vágányát. Szívvel csinálja azt, amiben hisz. Nagyon szép esténk volt.
A koppenhágai kirándulás nem múlt el nyomtalanul – nap mint nap merengek róla, néha olyan eretnek gondolataim is vannak, hogy szívesen élnék ott.
Feltűnően sok a gyerek Koppenhágában, és ezt olyan jó látni. Az egész város család- és bababarát (jó, a koppenhágai aktivisták biztosan tudnának mesélni, de így, turista szemmel, főleg Budapesthez szokva tényleg szuper a helyzet). A legtöbb nyilvános helyen van babapelenkázó, így nem kell a pisiben megpácolni a gyereket, amíg haza nem érünk.
Elérkezett a fagyi-szezon. Lehet nyalni, kanalazni, szipákolni kifelé papír-műanyag kellékből. Lehet utcán, otthon, reggel-este, amikor csak akarunk.
A másik elképzelés hívei remek ötletekkel rukkoltak elő: olyan munkahelyek kellenek, ahol az anyák tudnak pelenkázni és szoptatni, esetleg a gyerek is ott lehet egy kiságyban mellettük. Király! Egy kézzel telefonálok, másikkal cumiztatok, harmadikkal csörgőt rázok, negyedikkel gépelek, ötödikkel gyógysimogatást adok a bevert buksira, a hatodiknak meg felmutatom a középső ujját, és kívánom, hogy mindenki, akinek megengedem. Szüret után.
Ebben nincs is olyan sok keserű. De maradjunk az eredeti alapvetésnél, és nyomuljunk keserűben. Na a szezámmagtej az az. (Szezámmagot egy éjszakára vízbe áztatunk, majd az egészet leturmixoljuk, gézen vagy muszlinkendőn átszűrjük, kinyomkodjuk, és kész a szezámtej.) Javítható a helyzet, ha összeturmixolunk vele egy kis sárgarépát meg egy kis gyömbért. Hát, nem a kedvenc italom, de az ügy érdekében…
Azért jutott csak ez eszembe, mert néha rámjön a falánkság. Vagyis inkább a „kívánósság”. Valamilyen étel eszembe jut, és addig nem nyugszom, amíg azt nem ehetem. És ez az esetek legnagyobb részében valami édesség. Agave szirupos zabtej, kókuszreszelékes áztatott bulgur vagy valami hasonló. Sajnos soha nem almára vagy nyers padlizsánra vágyom. Lehet, hogy öt év múlva másképp lesz, de most még ezeket a nehéz édességeket kívánom. Abszolúte elsőrendű kedvencem a mézes tökmagszelet. Hát az olyan finom, hogy abból egy ültő helyemben meg tudnék enni legalább hat darabot. Most is majszolok éppen egyet. Naggggggyon finom. És egészséges is, azt hiszem. Remélem.
Ma egy olyan de olyan szuper bioboltban voltam, hogy csak na. A Mamut I. (ami helyesen különben Mamut lenne, egy m-mel) emeletén van, és Bioritmus a neve.
Ma reggel felfordult a gyomrom. Persze nem az alma-banán-narancs turmixtól, hanem egy nyers ételes honlaptól. A honlapot jegyző hölgy a nyers ételek mellett a pszicho-vonalon is nyomul, és belső utazást kínál a kedves érdeklődőknek. Biztos vagyok benne, hogy a belső utazás nagyon hasznos, sokaknak segít, ezzel nincs is semmi baj. Amitől rosszul lettem, az az ára. Illetve nem (csak) az ára, hanem az, hogy illetve ahogy kint van a honlapon. Belső utazás 24 ezer. Nyilván neki is sok pénzbe került megtanulni, invesztálta bele a pénzét, energiáját, és ezt vissza szeretné kapni. Eddig még rendben. De amikor leírja, hogy a rövidebb utazás 18 ezer, a még rövidebb 12 ezer (lehet, hogy nem ezek a számok, de a nagyságrend ez), és ha előre befizetsz ötöt, akkor 10% kedvezményt kapsz – na az kiverte nálam a biztosítékot. Elkezdtem gondolkodni, hogy miért. Végeredményben ez egy tiszta üzlet, senki nincs belógatva, hogy ez egy olcsó dolog, lássa már az elején az illető páciens, hogy ha belsőleg akar utazni, akkor mélyen a pénztárcájába kell nyúlnia. A második kerületi cím alapján a klienskörnek ez valószínűleg nem probléma. Tehát tiszta lapok, semmi ködösítés. Ennyi az annyi. A gond ezzel (nekem legalábbis) az, hogy kiráz a hideg, ha a lelki dolgokat, és főleg a lelki segítséget ilyen brutálisan számszerűsítik. Ez rosszabb, mint Horváth Ágnes egész munkássága. Az oké, hogy a vakbélműtét ötszázezer (nem tudom különben, hogy mennyi). De a lélek dolgait ilyen iszonyatosan tárgyilagosan megragadni nem lehet. Illetve biztosan lehet, csak az tőlem nagyon idegen. Segítek neked, hatalmamban van könnyebbé, szebbé tenni az életed, de csak akkor, ha fizetsz. Nem tudod kiperkálni a húszezret belső utazásonként? Hát, az gáz. Akkor nagyon sajnáljuk, dögölj meg saját levedben és lelki gyötrelmeidben. A VIII. kerülteti romáknak nem lehet lelki problémájuk? (Úgy sejtem, hogy lehet, sőt.) Vagy a borsodi szegénytelepek lakóinak? Nekik nem jár a belső utazás? Csak a második kerülteti felsőközéptől felfelé kérhet az ember segítséget, ha nem győzi egyedül a rá nehezedő lelki terheket? Hát ez a gáz abban a honlapban. Illetve nem a honlapban, mert az jó, logikusan felépített, tetszetős stb. Hanem a segítő-iparban. 
Szinte mindent lehetett kapni, amit az ember keres. Volt sztívia (alias jázminpakóca) - ami mellékesen a legtermészetesebb édesítőszer (lásd kép) – szárítva, porítva, cseppentve. Volt lenmagliszt, zakuszka, tönkölyroppancs, szóval mindenféle finomság.
Annyira hiányzik ez a megfontolt lassúság. A nyers ételek, és egyáltalán a természetes dolgok engem mindig segítenek abban, hogy közelebb kerüljek ehhez az isteni ablaknézéshez. Eddig mindig forráztam a mandulát, ha meg akartam szabadítani a barna héjától. Most beáztattam két napra. Utána magától lejött a héja. Megvártam, mert tudtam, hogy értékes tápanyagot nyerek így. Kivártam. Ez néha olyan nehéz… (A lehántolt mandulából különben mandulatejet csináltam – banánnal összeturmixolva isteni ital.)
Eszközöljünk egy metszést körbe a gyümölcsön. Ha az így kapott két felet egymással ellentétes irányba megcsavarjuk, az avocado könnyen kettéválik, és a magot is ki tudjuk szedni belőle. (Ha a magot elültetjük, hamarosan aranyos avocado-palántánk lesz! Mi is nevelgettünk néhányat, de nem voltunk annyira türelmesek, hogy kivárjuk, amíg gyümölcsöt hoz. Mindenesetre szobanövénynek is nagyon kedves.)
Jaj, de azok a sütemények. Édes Istenem. Na hát annak aztán nem tudtam ellenállni. És bizony mindegyiket meg is kóstoltam. Ennek persze az lett az eredménye, amire számítottam: megfájdult a fejem, rosszul lettem, csak kóvályogtam egész délután, mint az őszi légy. Megint egy tanulsággal több.
Milyen érdekes dolog ez - ezek szerint Amerikában már van kereslet erre a szaktudásra. Magyarországon egyelőre ott tartunk, hogy két gasztronómiai szervezet viaskodik egymással, hogy ki a jobb, az európaibb, a "mislencsillagosabb". Be kell valljam, én a Molnár B. Tamás vezette csapatnak drukkolok. Már csak azért is, mert nagyon meggyőző és klassz a honlapjuk (buvosszakacs.blog.hu), és minden megnyilvánulásukból a szakértelem és az elkötelezettség sugárzik. Szóval így ismeretlenül is hajrá, attól teljesen függetlenül, hogy a site-jukon található csodaételek nagy részét nyilván nem tudnám megenni - de lehet, hogy egyszer kivételt teszek :-)
(Én is csak pár hete tudom :-) Ez a szentjánoskenyérfa termése - ha por, akkor ledarált változatban. Azt mondják (az van ráírva), hogy a kakaó helyettesítésére szolgál. Hát, a jó öreg Suchard kakaóhoz annyi köze van, mint Fekete Pákónak a Magyar Tudományos Akadémiához, de meg lehet szokni az ízét. Érdemes belőle biot, génmanipulálatlant, fair tradet és minden mást venni - ha már ilyen egzotikumokkal nyomulunk, akkor a lehető legkevesebb kárt tegyük vele.
Victoria Boutenko: A nyers étel csodája. Egy amerikába szakadt (nem hazánk fia, hanem orosz) hölgy írja le benne saját és családja történetét, hogy hogyan változtatták meg az életüket egy csapásra, és szabadultak meg ezáltal sok gyógyíthatatlannak mondott betegségtől. 
Érdemes megnézni az ő oldalát is: 
A zöld löttyöt eredeti beviteli irányában csak az a bősz tudat tartotta meg, hogy ez olyan baromi egészséges, hogy abba bele kell dögleni. Aztán ahogy múltak a napok, egyre jobban ízlett a dolog. Talán olyan ez, mint amikor a dohányosok leszoknak, és elkezdik érezni az ételek valódi, finom ízét...
Azért, mert így megőrzi mindazt a rengeteg vitamint, ásványi anyagot és enzimet, amit tartalmaz, és amit a főzés során tönkreteszünk. Azaz "szarrá főzzük" az ételeinket (bocsánat a durva kifejezésért) puszta szeretetből és megszokásból. Majd ezt a nagyrészt használhatatlan anyaghalmazt belepakoljuk a testünkbe. Aztán igen csodálkozunk, hogy betegek, enerváltak vagyunk. 