Ma egy konferencián voltam. Arról volt vita többek között, hogy mi jobb: ha a mama otthon marad a gyerekkel sokáig, vagy ha visszamegy dolgozni, és így nem esik ki évekre a munkaerőpiacról.
A legérdekesebb az volt, hogy mindenki úgy gondolta, hogy az ő személyes példája az Európa számára létező egyetlen üdvözítő megoldás. Az otthon maradás pártján álló hölgy szívszaggató élménybeszámolót tartott arról, hogy ő hogy valósította meg önmagát 16 év otthon lévés közben. Arccal a hintapalinta felé, asszonyok!
A másik elképzelés hívei remek ötletekkel rukkoltak elő: olyan munkahelyek kellenek, ahol az anyák tudnak pelenkázni és szoptatni, esetleg a gyerek is ott lehet egy kiságyban mellettük. Király! Egy kézzel telefonálok, másikkal cumiztatok, harmadikkal csörgőt rázok, negyedikkel gépelek, ötödikkel gyógysimogatást adok a bevert buksira, a hatodiknak meg felmutatom a középső ujját, és kívánom, hogy mindenki, akinek megengedem. Szüret után.Nem volt egy ember sem, aki esetleg utalt volna arra, hogy az Európában élő, szülő, dolgozó sokmillió nő frankóra nem sorolható két-három-négy, egymástól szigorúan elkülönülő diszkrét csoportba. Minden ember, minden nő, minden férfi egyedi eset. Van, akinek az jó, és arra vágyik, hogy 20 évig csücsörögjön, papiztasson, dédelgessen stb. És van, aki úgy gondolja, hogy ő többet tesz az emberiség érdekében azzal, ha mondjuk visszamegy a szakmájába, és orvosként, mérnökként, Tesco pénztárosként dolgozik tovább. (Főleg, ha a fizetése nélkül éhen hal a család). A legjobb az otthonmaradás párti nő volt, aki enyhe elitista kultúrfölénnyel kijelentette: mitől nagyobb önmegvalósítás az, ha valaki egy szupermarketben húzogatja az árukat az árleolvasó előtt, mint ha otthon lenne, és szellemileg, lelkileg fejlesztené a gyerekét. Ezen a ponton úgy éreztem, hogy elhányom magam. Azaz a pénztáros lehúzhatja magát a klozeton, ellenben az otthon ülő szent asszony a mennybe megy. Persze mindenki a maga életét tekinti követendő példának, ettől oly színes a világ. És ez így is van jól.
