Az elmúlt napokban sokat foglalkoztatott a rohanás, az ideges zsezsgés, a hiperaktív városi lét. A hétvégére kiszakadtam a budapesti permanens pörgésből. Egy kis falu erdei iskolájában voltam pár rendes fiatallal. Kirándultunk, bográcsoztunk, beszélgettünk. Olyan jó volt hallgatni a csöndet.
Ma reggel visszacsöppentem a pesti valóságba. Egy ismerősömnek kerestem születésnapi ajándékot az egyik könyvesboltban. Mivel ő is napi 24 órában „zsezseg”, a hangos könyv mellett döntöttem, azt végső esetben a kocsiban is lehet hallgatni.
És akkor megláttam Kundera:Lassúság című opuszát. Elolvastam a rövid ismertetőt, és rögtön tudtam, hogy ez kell az én emberemnek.
Álljon itt egy rövid részlet:
"Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésüket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi."
Annyira hiányzik ez a megfontolt lassúság. A nyers ételek, és egyáltalán a természetes dolgok engem mindig segítenek abban, hogy közelebb kerüljek ehhez az isteni ablaknézéshez. Eddig mindig forráztam a mandulát, ha meg akartam szabadítani a barna héjától. Most beáztattam két napra. Utána magától lejött a héja. Megvártam, mert tudtam, hogy értékes tápanyagot nyerek így. Kivártam. Ez néha olyan nehéz… (A lehántolt mandulából különben mandulatejet csináltam – banánnal összeturmixolva isteni ital.)
