„Patkója van a lovamnak,
fiam, Boldizsár,
még azzal is botlik néha.
Botlik, aki jár.”
Legkedvesebb verses mesém, Szabó Magda Bárány Boldizsárja jutott eszembe ma fél egy tájban, amikor egy konferencia keretében a Gerbaud étterem pincéjébe voltam hivatalos ebédre. Hah, azok a terített asztalok. Észrevettem magamon, hogy húst például egyáltalán nem kívánok, szempillám sem rezdült a libacomb, töltött-tekercselt husi, bacon-nel tűzdelt mangalicafalatkák láttán. A salátás szekcióban garázdálkodtam, eddig nem is lett volna semmi baj.
Jaj, de azok a sütemények. Édes Istenem. Na hát annak aztán nem tudtam ellenállni. És bizony mindegyiket meg is kóstoltam. Ennek persze az lett az eredménye, amire számítottam: megfájdult a fejem, rosszul lettem, csak kóvályogtam egész délután, mint az őszi légy. Megint egy tanulsággal több.Egyetlen jó a dologban, hogy talán most először az életben nem haragszom magamra. Egyszerűen elkönyvelem tanulópénznek az esetet. És most igyekszem minden testi és lelki érzést jól elraktározni, hogy emlékezzek rá egy olyan következő alkalommal, amikor hasonló helyzetben leszek.
